MUSTÁR, A SOKÍZŰ Számtalan ízű, színű és állagú mustár kapható az üzletekben, ezek alapja azonban mindig a mustármag őrleményének valamilyen vizes, fűszerezett pépje. Alapanyagként a fűszernövény három válfaját - a fehér, a barna, valamint a fekete mustárt - használják, s gyakran keverik is ezek lisztjeit. E választás többé-kevésbé meg is határozza  a fűszer karakterét, mivel a fehér mustár íze enyhe, míg a barnáé, s különösen a feketéé, csípős.
(Megjegyzendő, hogy a növényfajták elnevezését illetően a magyar szóhasználatban eléggé nagy a káosz: a fekete mustárt nevezik franciának, barnának, sőt vörösnek is, a barnát indiainak vagy szereptainak, míg a fehéret - amelynek a magja valójában sárga - olykor angolnak is.)
A kész, bekevert mustárok legtöbbje homogén, pépes, színük a világossárga és a vörösbarna közötti. Ám kerülnek a piacra (füvekkel ízesített) zöldek épp úgy, ahogy őröletlen, egész magokkal dúsított változatok is. A verziók végtelenségéből kiemelkedik néhány gyakrabban emlegetett mustárcsalád, ilyen az angol, a francia, illetve a német. Az angol a markáns csípősségéről nevezetes, a sokféle (rendszerint borral készülő) francia közül a dijoni a legismertebb, amely ugyancsak a csípősebbek közé tartozik, ezekkel ellentétben a német mustárok rendszerint lágyan savanykásak, s viszonylag nagy a cukortartalmuk.
A mártásokhoz, öntetekhez, s a fűszeres ételekhez általában az enyhébb ízűeket ajánlják, míg az erősek jobbak lehetnek a jellegtelenebb húsok, tojások, esetleg sült sajtok kísérőjeként - de ez a választás végképp ízlés dolga ;-) Sőt, mivel háztartási körülmények között sem nehéz mustárt készíteni, nincs akadálya, hogy ki-ki maga komponálja meg a saját kedvencét.

Ez a lap a Konyhamester oldala. Gazda:  csomópont.
Kapcsolatfelvétel, technikai információk, copyright: keresse az impresszumban!